Ötödik. - Feladom (VÈGE)

Az órára pillantottam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, fiú e vagy lány, és, hogy hány óra. Végül pár minutummal később leesett, hogy másnap délután 3 óra van. Bassza meg! Felpattantam majd gyors léptekben siettem vissza Loki szobájához. A főszolga  tuti kifog nyírni ha megtudja, hogy bealudtam. Vagy két hétre beoszt takarítani a wc-be. Sóhajtva megálltam az ajtó előtt, megigazítottam az elcsúszott felsőm, majd bekopogtam. Mikor megkaptam az engedélyt, beléptem. Körül pillantottam és örültem, hogy tisztaság van. Sőt még az ágyhoz sem nyúlt. Össze szorult a szívem. Eszembe jutott a két hete történt esemény. Ráharaptam az ajkamra. Felejtsd el, ráztam meg a fejem. Az erkély felé pillantottam. Ott állt, testtartása görnyedt volt, mint akinek több tonna gond van a vállán. Egy pillanatra megsajnáltam, majd megacéloztam magam. Nehogy már sajnálni kezdjem aki miatt lelki rokkant lettem! Aki miatt itt rab  vagyok. Ezzel bíztattam magam, de éreztem, hogy kezdek meglágyulni belülről.  

- Uram, hozzam fel a vacsoráját? - kérdeztem félhangosan kiszakítva magam a gondolataim tengeréből. Erősnek kell lennem! Most annak kell lennem! 

Rám se nézve bólintott. Lassan mentem le a konyhába ahol szerencsémre senki sem volt a szakácson kívül. Megkaptam a kocsit, tele tengernyi finomsággal, majd ugyan olyan tempóban lépdeltem vissza. Semmi kedvem vele egy légtérbe lenni. Túl fájdalmas lenne. Épp elég még egy hónapig kibírni.  Csendesen beléptem az ajtón, majd az asztalhoz toltam a kis kocsit. Az erkély felé néztem. Meglepődtem hisz még mindig ugyan úgy állt, pedig eltelhetett egy jó fél óra is.  

Csak nem szomorú a kis istenke? Jaj, hogy oda ne rohanjak.  

A fránya szívem bezzeg sajogni kezdett a látványra. Legszívesebben kitépném és eldobnám, hogy ne dobogjon olyan hevesen amikor ennek a pökhendi zsarnoknak a közelébe van.  

- Itt van a vacsora. - szólaltam meg pár perc csend után amikor már kezdtem unni, hogy csak áll és nem csinál semmit. Legalább lenne bunkó vagy mit tudom én, mert így nem tudom utálni ha nem csinál valami orbitális nagy hülyeséget. Mondjuk az is elég nagy hülyeség, hogy még mindig életben hagyott. Hisz simán megölhetett volna a nyelvemért ami túl sokat jár.  

Rám nézett, majd intett, hogy mehetek. Karba tettem a kezem és megráztam a fejem. Sajnos nem lehet királyka. Még pár óra erejéig itt kell legyek, legnagyobb örömömre. Tudtam, hogy hallotta, emlékeztem arra amikor a férfi kétségbeesetten magyarázta hogyan kínozta őt Loki. 

- Akkor állj be a sarokba! - nézett rám mérgesen. 

Felnevettem. Ez hülye? Ennyire gyerekesnek tűnök? Vagy ő van ennyire tehetetlen helyzetben? 

- Nem vagyok már 5 éves. - kuncogtam.  

Jobban bele gondolva még gyerekkoromban sem álltam sarokba, pedig igazán nagy szám volt akkor is.  

Közelebb lépett hozzám. Túl közel. Alig volt pár centi köztünk. Megint éreztem, hogy egyre gyorsabban kezd verni a szívem. Hagyd már abba! 

- De ezt a királyod mondta. - nézett mélyen a szemembe. Azok a gyönyörű szemek amelyek annyira féltettek azon az éjszakán.  Álltam a tekintetét pedig szívesen lehajtottam volna a fejem.  

- Maga nem a királyom! - húztam össze a szemem. - Egy király nem öl meg ártatlanokat és nem hempereg össze a szolgájával. - csúszott ki a számon. Az ajkamra haraptam. Néha igazán bánom, hogy előbb beszélek aztán gondolkodok. Elvigyorodott és hideg ujját végig húzta arcélemen. Megborzongtam. Kimondtam azt ami a legjobban fájt tőle, ezt pedig úgy láttam kiszeretné használni. 

- Isten vagyok. Megtehetem. - elhajolt és az ágyhoz lépve lefeküdt rá. A régi heverő hangos reccsenéssel adta tudtomra, hogy valaki helyet foglalt rajta. Még pedig Loki, aki igazán felcseszte most az agyam.  

- Megteheted a jó büdös francot! - csattantam fel. Nem tudom mi dühített fel jobban, hogy úgy csinált, mintha bármi joga lenne, vagy, hogy olyan érzelem mentesen közölte.  

- Ellen állsz? - ugrott fel az ágyról, mint egy támadásra készülő ragadozó.  

- A beszédhez még jogom van. - tettem keresztbe a kezem. A szabadság elvesztése nem egyenlő a beszéd tilalommal.   

- De ehhez a viselkedéshez nincs. - emelt fel a torkomnál. Meglepődtem és picit csalódtam is benne. Dühösen a kezére haraptam. Nincs joga hozzám érni! Nincs! 

Felszisszent és vissza kézből arcon vágott. Elkerekedett szemekkel néztem rá, de mire reagálhattam volna megcsókolt. Azokkal az ajkakkal amiért annyi éjjelt sírtam, hogy még egyszer érezhessem a sajátjaimon. Megcsókolt miután pofon vágott, jutott el hirtelen az agyamig. Felháborodva löktem el magamtól.  

- Normális vagy?! - riváltam rá miközben az arcom fogtam. Még mindig a fülemben cseng, ahogy tenyere találkozott a bőrömmel. Hogy képzeli egyáltalán?! Nem vagyok rongybaba akit kénye - kedve szerint rángathat! 

Elvigyorodott majd lassan kezdett közelebb lépkedni. Volt valami a tekintetében ami hátrálásra késztetett. Valami amit utoljára csak azon a bizonyos estén láttam. Ami teljesen megváltoztatott, belülről.  

- Sajnálatos módon nem. De többszőr is mondták már, hogy milyen őrült vagyok. - mosolygott ördögien. A szívem sokkal hevesebben kezdett dobogni mikor megéreztem a falat, ami a menekülésem végét jelentette. Szemei fényesen csillogtak, olyan volt, mint a csiszolt zafír. Varázslatos. Elkábultam tőle, megszólalni sem tudtam. A nyakamhoz hajolt, majd megéreztem hideg leheletét a fülemnél. 

- Semmi ellenállás, Luanna? - suttogta. Kirázott a hideg ahogy lehelete végig cirógatta a nyakam. Mire is gondoltam az előbb? Ettől féltem. Ha így van a  közelembe elfelejtem, hogy mit csinált és miért utálom. Mélyen a szemébe néztem. Feladom. Nem tudom kordába tartani az érzéseim. Rabul ejtett és a kezében tartja a szívem. 

- Azt szeretnéd, hogy ellen álljak? - nyeltem nagyot.  

- Én nem ezt mondtam. - hajolt a nyakamhoz majd apró csókokat nyomot rá.  Öntudaton kívül kulcsoltam a nyaka köré a karom. Kezei derekamra csúsztak majd közelebb vont magához. Éreztem ahogy gyorsabban dobog a szíve, mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed. A vészcsengők nem szólaltak meg, mint ha megszűntek volna. Az egyetlen mentsváram, hogy az agyam ellenkezni fog az is befuccsolt.  Ajkait felvezette számhoz és szenvedélyesen megcsókolt. Szédülten szorítottam meg picit a vállát. Olyan tökéletes. Bizsereg a bőröm tőle, mintha egy mágnes lenne ami vonz magához és nem ereszt el.  

- Miért nem tudlak utálni? - suttogta a számra. 

Hangjában nem volt semmi gúny, megvetés esetleg lenézés. Egyszerű kérdésnek szánta. 

- Nem tudom. - mosolyogtam rá pimaszul. - De én se tudlak.  

Megfogta két oldalt a combom, felemelt és a dereka köré kulcsolta a lábaim. Kezét fenekem alatt tartotta.  

- Pedig neked minden okod meglenne. - lehelt apró csókot az ajkamra.  

Tényleg meglenne. Megölette a szüleim, kihasznált, elfoglalta a kilenc világot és kedve szerint mészárolja az embereket. Ilyenkor elgondolkodom, hogy normális vagyok-e.  

- Ebben két dolog akadályoz meg. - mutattam az ujjaimon a számot. - Az egyik itt van... - böktem a mellkasomra - ... a másik pedig itt. - csókoltam meg.  

Hibái ellenére képes voltam megszeretni olyan szinten amit ember fel nem képes fogni. Hogy hogyan sikerült, arról fogalmam sincs. Hiszen tapintatlan, kiállhatatlan, bunkó, gyilkos, de ezek mellett az érzelmeim felülkerekedtek a hibái miatt érzett utálatomon és át alakították szerelemmé. Mert biztos lettem benne. Azért akartam utálni, mert tudtam, hogy nem szeret viszont. Egyszerű szolgáló voltam, midgardi, de leginkább sárkány akikről egy csomó, kitalált sztereotípia született csak, mert egy beteg sárkány rossz kedvében volt néha napján.